Ez az állatkedvelők című honlap.Remélem tetszeni fog.Most nézzétek és olvassátok végig.De akik nem szreti az állatokat az is nézze meg mer hátha meg fogják szeretni.Mondjátok el mindenkinek hogy meg van ez az oldal is és hogy nézzenek már elre is el.Köszönöm szépen.Ha valakinek véleménye lenne az oldalról akkor írjon erre az e-mail címre:cukicicak@citromail.hu.

ezek egy pár vadon élő állat(nem házi állat):

 

 

Kétségkívül a párducok alkotják a nagymacskák legősibb fejlettségi fokon veszteglő csoportját. Már mustrázata is primitív szervezettségre utal, mert a magasabb fejlettségi fokot elért alakok némelyikénél csak az ősi állapotokat visszatükröző fiatalkorban, vagy éppen csak visszaütésként jelenik meg a mustrázat nyomokban és akkor is csak a mélyebb törzsfejlődési fokon álló nősténynél (így az oroszlánnál és pumánál). A Jégkorszakban és a Harmadkor végén, az északkeleti vidék kivételével egész Európában is honosak voltak. Legrégibb képviselőjét, a pliocénkori pusztai őspárducot (Panthera leiodon Weithofe) a görögországi Pikermi és fejérmegyei Polgárdi klasszikus lelőhelyeiről ismerjük .

 

 

 

A jaguár testalkata több nyers erőt, mint ügyességet árul el, ezért kissé esetlennek tűnik fel. Törzse nem oly karcsú, mint a párducé, végtagjai és farka viszont a testhez viszonyítva rövidek, feje pedig nehezebb. A teljesen kifejlett jaguár orrától farka tövéig 1.5–2 m hosszú, sőt Brass állítólag 2.5 m-es példányok bőrét is látta. A farok hossza 60–75 lágy, a torkon, a nyak első részén, mellen és nyakon hosszabb, mint másutt. A szín tekintetében, úgy az alapszínt, mint a mustrázatot illetőleg igen változatos a jaguár. Az alapszín leginkább vörösessárga, kivéve a fül belső felületét, az arcorr alsó részét, ajkat, test alsó részét és a lábak belső felületét, ahol a fehér szín az uralkodó. A szőrruha mindenütt tarka, hol kicsi, kerek, hosszúkás, nagy szabálytalan fekete foltok tarkítják, vagy feketével beszegett nagy vörösbarna foltok vagy gyűrűk, középen 1–2 fekete ponttal. A telt foltokat a fejen, nyakon, törzs alsó részén és végtagokon találjuk, ahol az alapszín fehér, ott nagyobbak, szabálytalanok, elmosódottak, a végtagok belső felületén esetleg keresztcsíkozást hoznak létre. A test hátsó részén is nagyobbak, mint elől, a fark hátsó harmadán pedig – míg a farok hegye fekete – 2–3 teljes, azaz az alsó és felső részre kiterjedő gyűrűt alkotnak. Minden változékonysága ellenére is a szájzugban egy fekete foltot tüntet fel, a fül hátsó részén pedig egy másikat, közepén fehér, vagy sárga ponttal. A háton a foltok szabálytalan csíkká folynak össze; ez a vállon kétfelé oszlik, a test oldalán a foltok többé-kevésbbé szabályos hosszanti sorokat alkotnak. Nem túlságosan ritka a fekete jaguár sem; ezek bundája oly sötét színű, hogy a fekete foltok alig emelkednek ki az alapszínből.

A jaguár elterjedési körzete a patagóniai Rio Negro és Rio Colorado vidékétől északnak Mexikóig és Lousiana-ig nyúlik fel. Magától értetődő, hogy ezen a végeláthatatlan nagy területen a jaguár, akárcsak az óvilágban az oroszlán, párduc, vagy bármely nagy földrajzi elterjedésű faj, számos, az alapszín árnyalata és a mustrázat különbözősége által jellemzett alfajra esik szét. Ezek egyikét-másikát az északamerikai kutatók önálló fajok rangjára szokták emelni. Leggyakoribb a jaguár Dél-Amerika mérsékeltebb éghajlatú vidékein, legritkább az Egyesült-Államokban, ahonnan a fehér ember mindinkább kiszorítja. Folyók és patakok erdőszegte partján, a mocsarak közelében fekvő erdőszéleken, vagy a néha 2 m-nél is magasabb fűvel és sással benőtt ingoványokon üti fel tanyáját. Nyilt vidéken, vagy az ősrengeteg mélyén csak ritkán mutatkozik, csak olyankor, ha egyik területről a másikra költözik át. Ahol a felkelő nap ráköszönt, ott üti fel tanyáját, akár az erdő sűrűjében, akár a magas fűben; itt tölti a nappalt. Akárcsak a tigris, a jaguár is nagy előszeretettel karmolja össze a puha fakérget. Kappler szerint Szurinámban ehhez a Sapota milleri nevű fát szemeli ki leggyakrabban, melynek kérgét néha 2 m magasságig egészen összehasogatja. Szerinte még Guayanában is „elég gyakori” a jaguár.

Életmódját tekintve a jaguár alig tér el más nagymacskától. Tápláléka minden nagyobb gerinces állat, melyet le tud győzni. Minden tekintetben fölötte veszélyes rabló. Amily nehézkesnek és lomhának látszik, éppoly ügyességgel és gyorsasággal mozog, ha veszélyben van. Ereje, testének méreteihez viszonyítva, rendkívül nagy és csak a tigris és oroszlán erejéhez mérhető. Érzékszervei élesek és egyformán jók. Élénken villogó szeme rendkívül éles, hallása elsőrangú, szaglása azonban, mint minden macskánál, nem a legjobb. Ebből is látszik, mennyire megvan a jaguárnak minden testi adottsága ahhoz, hogy veszedelmes rabló legyen. Táplálékában semmiképpen nem válogatós. Azara a sün tüskéit találta meg a jaguár ürülékében, Rengger pedig patkány és aguti maradványait a gyomrában; ebből következik, hogy kisebb állatokra is vadászik. De rajtaüt az ingovány madarain is, sőt annak is érti a módját, hogyan lehet eredményes halászatot folytatni. Mint már Pöppig feljegyzéseiből tudjuk, a kaimánt sem kíméli. Bates egyik vadászkirándulásán friss jaguárnyomot látott a mocsárban, még a víz is fel volt zavarva a nyomában. Nemsokára csörtetést hallott a bozót felől, abból az irányból, amerre a megzavart jaguár eltűnt. Néhány lépéssel odébb egy az elülső részéig és fejéig a páncél kivételével teljesen felfalt alligátor friss hullájára bukkant. Az alligátortest körül mindenütt a jaguár lábnyoma volt kivehető; így tehát kétségtelenné vált, hogy az onca alligátort csemegézett reggelire. Humboldt, Wied herceg, Pöppig és Bates megfigyelései alapján ma már biztosan tudjuk, hogy a jaguár megeszi a hüllőket is. „A jaguár, az arran-teknős legfélelmetesebb ellensége – írja egy helyen Humboldt, – tojóhelyeire követi az állatot. Rátámad a homokban sétálgató gyanútlan páncélosra és hogy kényelmesebben költhesse el, hátára fordítja. A teknős természetesen nem tud többé visszafordulni, amennyiben pedig a jaguár jóval többet fordít föl, mint amennyit egy éj folyamán elfogyaszt, az indián nem egyszer húz hasznot a rabló csalafintaságából. Egyébként nem lehet eléggé csodálnunk ezt az ügyességet, mellyel az állat a teknős kettős páncélját kitisztítja, mintha a sebész bonceszközei takarítottak volna ki onnan minden izomszalagot.”

„A gyakorlott vadásznak nem ritkán nyílik alkalma – írja Rengger – a jaguárt vadászaton meglesni, különösen a folyók mentén. Ilyenkor láthatja, hogyan somfordál a folyóparton, ahol különösen a vízi disznót és vidrát pusztítja. Időről-időre megáll fülelni és figyelmesen körültekint, de sohasem tapasztaltam, hogy szimatot kapva, lehajtott fejjel szaglászva követné a vad nyomát. Ha észrevett pl. egy vízi disznót, szinte hihetetlen türelemmel és óvatossággal törekedett a közelébe férkőzni. Mint egy kígyó, csúszik áldozata felé, meg-megáll, percekig csendben figyeli a vad minden mozdulatát, néha nagy kerülőt tesz, csakhogy az állatot arról az oldalról támadhassa meg, amerről a legészrevétlenebbül férkőzhet a közelébe. Ha végre sikerült neki az állatot észrevétlenül megközelíteni, akkor egy, ritkán két ugrással ráveti magát, lerántja a földre, feltépi a torkát és a még vergődő állatot a sűrűségbe hurcolja. De nem egyszer elárulja őt a súlya alatt összetörő nád és gaz ropogása, amire még a halász is figyelmes lesz, mikor este a folyóparton üti fel éjjeli tanyáját; a vízi disznó pedig igen gyakran szimatot kap és éles kiáltással veti magát a folyóba. Állítólag látták, hogy a jaguár az üldözött vad után a vízbe vetette magát és a víz alá bukva ragadta meg áldozatát. Ha egy állatot megközelített, az annyira leköti minden figyelmét, hogy semmiről sem vesz tudomást, ami körötte történik, sőt még az elég erős zajt sem hallja meg. Ha nem tudott a kiszemelt préda közelébe férkőzni, lesbeáll a bokrok sűrűjében. Állása ilyenkor szakasztott olyan, mint a macskáé, ha egérre les, lelapul, de ugrásra készen, szemeit áldozatára szegezi, kinyujtott farkával pedig ide-oda csapkod. De nem mindig megy a vad után, igen gyakran elrejtőzik a nádasban vagy kis patakok partján és itt egyszerűen ráles a vízre járó vadra.”

A csordákban nem egyszer igen érzékeny kárt tesz a jaguár. Különösen a fiatal szarvasmarhát, lovat és öszvért tizedeli. Azara azt állítja, hogy az ilyen állatot úgy öli meg, hogy ráugrik, egyik mancsával annak nyakába vág, vagy szarvát ragadja meg, míg a másikkal az állat orrát majd egy erélyes fordítással kitekeri az állat nyakát, tehát éppen úgy, mint azt az óvilág nagymacskáinál is tapasztalhatjuk. Rengger ezt sohasem látta, sőt a megölt állatokon sem tudta ennek nyomait felfedezni. „Ezzel ellentétben – írja – azt tapasztaltam, hogy a jaguár áldozatának, ha nagy állatról van szó, a torkát marcangolja szét, ha pedig kicsi, akkor a nyakát harapja át. Bikát és ökröt csak ritkán, akkor is csak végszükség esetén, támad meg, mert ezek bátran nekimennek és elriasztják. A tehenek még borjaikat is elég jól védelmezik a rabló ellen, de emellett nem ritkán súlyosan megsérülnek. A lovak és öszvérek viszont könnyen a jaguár martalékává lesznek, ha az erdő közelébe csatangolnak el”.

A jaguár zsákmányát éppoly ügyesen fogja el a szárazon, mint a vizen. A halakat igen ügyesen dobja ki egy talpcsapásával a szárazra, akárcsak a mi cicánk. Fán ellenben nem vadászik, pedig üldöztetés esetén ügyesen mozog az ágak közt is.

Ha kis állatot zsákmányolt a jaguár, azt szőröstül-bőröstül ott a helyszínén felfalja; a nagyobb prédának ellenben – ló, szarvasmarha, vagy más efféle – csak egy részét eszi meg minden válogatás nélkül; csak a beleket hagyja érintetlenül. Ha jóllakott, visszavonul az erdőbe, de a lakomahelytől legfeljebb egy negyedórányi távolságra, ahol jót alszik. Este, vagy a következő reggelen visszatér a hullára, másodszor is tele eszi magát belőle, a maradékot pedig otthagyja a keselyüknek.

Több mint kétszer nem eszik a jaguár – Rengger szerint – az elejtett állatból, még kevésbbé nyúl hozzá a döghöz, ezt a feltevést azonban, bár ellenkezőjét sem áll módunkban adatokkal bizonyítani, nem fogadhatjuk el minden kétkedés nélkül; nem valószínű ugyanis, hogy ebben a tekintetben eltérjen rokonaitól. Rendes körülmények közt, ha egyszer jóllakott belőle, másodszor nem tér vissza a prédára. Ha az erdőtől távolabb ejtette el zsákmányát, legyen az bármilyen nehéz, behurcolja a bozótba. Bizonyos körülmények közt még a folyóvízen is átviszi a nehéz terhet. Azara lakása közelében a jaguár egy lovat ütött le, azt az ugaron 60 lépésnyire hurcolta el, majd egy mély és sebes folyón vitte át és a túlsó parton helyezte biztonságba. Sohasem öl meg az onca egynél több állatot és ez igen előnyösen különbözteti meg minden más nagymacskától.

A jaguár hangja, úgy látszik, nem valami erős. Appim csak „macskaszerű kiáltásáról” beszél, Pechuel-Loesche pedig hiába várta a jaguár bömbölését; Sachs pedig az Orinoko partján felállított tanyáján éjjelenkint „halk macskaszerű vinnyogást, hangos üvöltést” hallott, a közvetlen közelből pedig tompa, mély morgást. Embereim – folytatja – felébredtek, az indián azonban egykedvűen megjegyezte: közel a tigris és tovább szította a tüzet. Von den Steinen végül azt mondja róla: „Éjjel ordított a jaguár, ami azt jelenti, hogy a túlsó folyópartról állandóan panaszos macska, vagy még inkább talán unkahang hallatszott át. Brehm levélbeli kérdezősködésére adott válaszukban a kutatók kivétel nélkül a jaguár bőgése ellen nyilatkoztak. Még ott is, ahol gyakoriak – írja Göring – ott is csak néhányszor sikerült közvetlen közelből hallanom, mikor az állat tábortüzünket kerülgette. Ez azonban igen halk, gyors hangokat hallatott, melyek nagyon messze voltak attól, hogy bőgésnek lettek volna nevezhetők. Von den Steinen ezt mondja: A jaguár hangját nem hallottuk gyakran, bőgést azonban soha sem észleltünk. Még a leghevesebb fölindulás hangjai is csak hangos, dühös, vagy ha úgy tetszik, félelmetes morgáshoz voltak hasonlíthatók. Embereim egy este heves vitát folytattak afölött, vajjon egy hangos, panaszos morgás a Szocco-boi-tól, egy kócsagszerű madártól, vagy pedig az oncatól ered? Nagybátyám naplójegyzetei közt egy helyen ez áll a jaguárról: „hao, hao, hao, hao-e-o, mintha valakit erős hascsikarás kínoz”, ami ugyan kevéssé költői, de annál jellemzőbb, mert még legjobb esetben a szerelmes, vagy éhes macska nyávogásának felel meg, de semmi esetre sem bömbölésnek. Akárcsak a párduc, vagy tigris, a jaguár is ritkán hallatja hangját, morog, röfög, üvölt, vagy legfeljebb méreteinek megfelelően erős macskanyávogást hallat. Heck rövid, lökésszerű ordítását hallotta, ugyanolyat, mint amilyent a párductól is szokott hallani.

Míg a jaguár meg nem ismerte az embert, mint minden nagymacska, kitér az útjából. Megtámadva, vagy sebesülten természetesen veszedelmes ellenfélé válik. Az éhes állat, akárcsak az oroszlán, vagy tigris, alkalmilag nyílt vidéken is rátámad az emberre. Azt állítják, hogy a színes embert örömestebb eszi, mint a fehéret.

A Maynas-síkon Pöppig szerint alig telt el év anélkül, hogy ember ne esett volna áldozatul a jaguárnak. Az oncák világos nappal betörtek a falvakba, kedvenc pecsenyéjükért, a kutyákért. Különösen veszedelmes híre volt néhány, Szapuozából Mojambába a sűrű erdőn át vezető útnak, ahol egy emberöltő leforgása alatt nem kevesebb, mint 20 indián postaküldöncöt falt fel a jaguár. Schomburgk egyik indiánja a mellén viselte a veszedelmes ragadozó harapásának nyomát. A jaguár még kisfiú korában mellen ragadta és elhurcolta, de eleresztette, mikor anyja vadászkéssel rontott a rablóra. Tschudi szerint a perui Andok tövében elterülő őserdőkben legszívesebben a falvak közelében üt tanyát a jaguár, ezeket kerülgeti éjjelenkint, hogy kutyákat, disznókat és néha embereket is ragadjon el. Minden félelem nélkül támad rá a magányos emberre és az éhségtől hajtva, néha még fényes nappal is behatol az erdei falvakba. Kappler, aki 45 évet töltött Guayanában, írja: „Egyetlen újabb esettől eltekintve nem tudok rá példát, hogy a jaguár megtámadta, vagy megölte volna az embert, bármily gyakran is tör be az ültetvényekre és rabol el szarvasmarhát meg disznót”. Mindezek figyelembevételével föltehető, hogy az onca nem minden vidéken veszélyes az emberre, hanem, mint a tigris vadat eszik; baromrablóvá lesz és csak kivételesen és alkalmilag adja magát emberevésre.

A jaguár egy és ugyanazon helyen addig tartózkodik, míg csak a vidék elég táplálékot nyujt neki és nem üldözik túlságosan. Ha nagyon megcsappan a prédaállat, vagy az ember túl hevesen üldözi, elhúzódik más vidékre. Ilyenkor nem riad vissza attól, hogy a legsűrűbben lakott területen ne vonuljon át; sőt a legszélesebb folyó sem akadály számára, mert kitünően úszik.

Azt hiszik általában, hogy az úszó jaguárt könnyű megölni; evvel szemben a vízben is szinte éppoly veszedelmes, mint a szárazon. Csak gyakorlott hajósok mernek vele szembeszállni, mert ha üldözik és megsebesült, visszafordul támadói ellen. „1819-ben, röviddel megérkezésem után Asuncionba – mondja Rengger – szemtanuja voltam egy, szerencsére csak csúfos kudarccal végződött kísérletnek. Egy jaguár úszott át a folyón a túlsó partról. Három idegen tengerész – paraguayi társuk intelme ellenére – csónakba ugrott és töltött fegyverrel az állat felé evezett. Mikor 1–2 m távolságra megközelítették az állatot, a csónak orrán ülő tengerész tüzelt, de csak megsebesítette az állatot. Ez azonban, mielőtt a tengerészek valamit is tehettek volna ellene, belekapaszkodott a ladik peremébe és hiába ütötték evezőkkel és puskatussal, felmászott. Erre nem maradt más hátra a tengerészeknek, mint hogy a vízbe ugráljanak és így közelítsék meg a partot. A jaguár viszont kényelembe helyezkedett a csónakba és vígan hajókázott lefele, míg csak egy üldözésére induló másik vadásztársaság elől menekülve most már ő ugrott ki a csónakból és úszott ki a partra”.

„A folyók évenkint megismétlődő áradása elűzi a jaguárokat a szigetekről és erdős partokról, mire ezek a lakott vidékek közelébe húzódnak, ahol emberben és állatban egyaránt sok kárt tesznek. Ha igen nagy az áradás, nem ritkán még a magas fekvésű városokban és falvakban is mutatkozik. Így 1819-ben Villa Realban öltek meg egyet, egy másikat 1820-ban a fővárosban, kettőt pedig Villa del Pilarban. Mikor 1825-ben magas vízállásnál Santa Fében kikötöttünk, mesélték nekünk, hogy néhány nappal érkezésünk előtt a sekrestye ajtajában tépett szét a jaguár egy misézni készülő ferencrendi szerzetest. Rendszerint azonban nem történik szerencsétlenség, ha az ilyen vad betéved a városba, mert az üldöző kutyák pokoli ugatása és az összecsődült embersereg annyira megzavarja, hogy ijedt futásnak ered. A jaguár-ejtette sebek igen veszedelmesek, nem is annyira mélységük, mint inkább sajátszerűségük miatt. Tudniillik a jaguárnak sem a fogai, sem a karmai nem túl élesek, sőt határozottan tompák, ennek következtében a sebek is inkább zúzott és roncsolt sebek, mint hasítottak. Az ilyen sérülések viszont a forró éghajlat alatt minden orvosi segítségtől távol, biztosan merevgörcsöt vonnak maguk után.”

Rengger megfigyelései szerint a jaguár az év legnagyobb részét magányosan tölti; csak párzás idején, augusztus és szeptember havában keresik fel egymást a különneműek. „Ha ilyenkor több hím találkozik a nőstény körül, néha birokra mennek, de legtöbbször a gyengébb magától odébb áll. A pár csak rövid ideig, átlag 4–5 hétig marad együtt, utána újra szétválnak. Ezalatt az idő alatt veszélyesek az emberre. A terhesség ideje – Heinroth adatai szerint – 99 és 101 nap közt ingadozik. A nőstény, Rengger adatai alapján, 2, ritkábban 3 kölyköt hoz világra az erdő legsűrűbb részén, vagy valami fa gyökerei alatti üregben. Az első napokban csak igen kis időre hagyja a kicsinyeket magukra és amint veszélyt sejt, szájába veszi és biztosabb tanyára viszi őket. Már 6 hetes korukban követik anyjukat kóborlásain. Kezdetben ugyan a sűrűbe rejtőznek, míg az anyjuk vadászik, de nemsokára már ők is résztvesznek a leseken. Ha a kölykek vizslanagyságúak lettek, anyjuk elhagyja őket, de sokszor még tovább is együtt maradnak. Ilyenkor még világosabb alapszínű, hosszabb szőrük különbözteti meg őket az öregektől; héthónapos korukban azonban már azokhoz hasonló a külsejük.

Nem ritkaság a háznál nevelt fiatal jaguár sem. Ehhez még csecsemőkorukban kell őket befogni, mert különben nem szelidíthetők meg. A szelidített jaguár eljátszik a fiatal kutyával, macskával, de különösképpen kedveli a fagolyót. Mozdulatai élénkek és könnyedek. Hamar megismerik ápolójukat, felkeresik őt és örülnek a viszontlátásnak. Minden, ami mozog, érdekli őket. Amint valamit észrevesz, rögtön lelapul, farkát mozgatja és ugrásra kész. Ha éhes, szomjas, vagy unatkozik, sajátságos nyávogásban tör ki, de csak míg fiatal; az öreg nem hallatja ezt a hangot. A fogságban igen ritkán ordít. Amint megöregszenek, elvadulnak. 3 éves koron túl már nem lehet őket tartani. Míg még fiatalok, veréssel megfékezhetők; később azonban szinte lehetetlen őket kordában tartani. Egyáltalában nem mutat ápolójával, vagy a vele együtt nevelt állattal szemben ragaszkodást, ezért mindig kockázatos dolog egyéves koránál öregebb jaguárt szabadon tartani.

A ketrecben a jaguár épp olyan, mint a párduc, csakhogy sokkal nehezebben szelídül, egyébként a fogságot jól tűri. A hamburgi állatkertben élt, Bolau szerint, egy 15 1/2 éves jaguár, Frankfurtban pedig egy másik 20 évig.

A fogságban már ismételten szaporítottak a jaguárok. Sőt a jaguár a párduccal is párosodik és erőteljes korcsokat nemz vele. Fitzinger szürke párduca (Leopardus poliopardus) sem volt, Kreuzberg bizonyítékai alapján, más, mint jaguár és fekete szundapárduc korcsa. Ilyen, jaguár és párduc közti kereszteződés igen gyakori és e korcsok mindig egyformák; egy ilyen szürkepárduc-korcs párduccal keresztezve két korcsot szült; ezek egyike a párduc-apára, másika a párduc-jaguár-korcs anyára ütött minden fontos bélyegében. Braziliában biztosra veszik, hogy a jaguár a pumával is kereszteződik.

Kártékonysága miatt a lakott vidékeken tűzzel-vassal irtják a jaguárt. Dél-Amerikában az indiánok urari-méregbe mártott nyilakkal lövik. Rengger szerint Paraguayban rendszerint a következő módszerrel vadásznak rá: Egy jó lövő maga mellé vesz két férfit, akik közül az egyik lándzsával, a másik pedig egy öt láb hosszú, kétágú villával fegyverkezett föl. Így felszerelve, 6–10 kutyával a jaguár keresésére indulnak. Amint rábukkantak, egymás mellé áll a három vadász – középre a fegyveres, aki igyekszik az állat fejébe, vagy oldalába golyót küldeni. Ha ez sikerült, akkor a kutyahad rátör halálos ellenségére és leteperi. Ha ellenben lövésre nem nyílik alkalom, vagy a golyó csak könnyű sebet ejtett rajta, akkor legtöbbször támadásba megy. Amint ehhez felkészül, az egyik vadász eléje szegzi a villát, a másik pedig oldalról igyekszik lándzsáját beledöfni; ha sikerült a szúrás, akkor kirántja az állatból a lándzsát és újabb szúrásra készül. Közben a kutyák a jaguár farkába csimpaszkodva igyekeznek őt a földre rántani; csak igen erős kutya kap bele a jaguár oldalába. Az ilyen viadalokon még a gyakorlott és bátor vadászt is számos veszély fenyegeti; a küzdelem színhelye rendszerint az erdő sűrűje, így a legkisebb akadály is elég arra, hogy a lándzsás szúrását meghiúsítsa.

A paraguayiak egyébként lóháton támadják meg a jaguárt egyetlen lasszóval, mégpedig úgy, hogy a hurkot nyakába dobják és sebes vágtatva vonszolják tova, vagy néha egy második, ellenkező irányból dobott lasszó segítségével megfojtják. Ezenkívül lesből is lövik. Néhol vermet ásnak, vagy csalinak kikötött állat fölé önműködő fegyvert helyeznek el az állat elejtésére. A vadászat legvakmerőbb neme, mikor egyetlen tőrrel és az állat talpának ütései ellen ruhákkal erősen becsavart karral megy ki a vadász a jaguár elleni párviadalra, akárcsak a mi ruthén medveölőink a mackó ellen.

A jaguár bőre Dél-Amerikában igen csekély értéket képvisel, és legfeljebb lábtakarónak használják. Von den Steiner a jaguár húsát egyszer rágósnak találta, míg máskor a kövér sertéskarajra emlékeztette, csak a vörös káposzta hiánya zavarta az illuzió teljességét.

 

                       köszönöm hogy benéztetek majd még lesz több irat is csak most egyenlőre ennyi.sziasztok!

 

 

                          :) :D ;) ;D

 

 

 

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Az állatok - © 2008 - 2024 - allatokkedveloi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat